Reggel. Csupa álmosság, nyűgös a kelés. Még az ágyban tornázunk, fészkelődünk egy kicsit. Aztán lassan elindul a nap. Mindenki teszi a dolgát, fogmosás, öltözés… kutyánk kaparja az ajtót, reagál a serte-perte mozgolódásra, nem akar lemaradni a gyorsított programról. Persze kinn már nem olyan sürgős neki… akkor már ráér nézelődni, nem érdekli, hogy gyorsul az idő… aztán eszébe jut, hogy a tálja, hátha már megtelt, és ezerrel rohan hogy felfalja a tartalmát… csalódott, mert még üres. Sürög forog a lábam körül, jelezve, hogy hirtelen az éhség felgyorsította a mozgását. Akkor már a kis herceg is utrakész szerkóban elém áll és sürgető mozdulatokkal, keresi a zsebét, kis kezét belegyömöszöli, és ökölbe szorított kezét elém tartja. Én meg nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra. Mosolyogva, felhúzott szemöldökkel mondja: Mama hoztam az ölelésemet, és kinyitja a kis kezét és megölel. Aztán jön a következő csalafintaság, nevetve, kacéran, mondja, a másik zsebemben hoztam a puszikat neked… és megkaptam. Anyukája sürgetésére, még egy varázslat következik, és a két kezét elém tartva nagy komolysággal mondja itt a szívem, vigyázz rá. Húúú ez aztán az ajándék. Teljesen elképedek ezeknek a szavaknak a jelentésétől. Nyeldesem a könnyeimet, erősen birkózom velük, és már nincs itt, elszaladt, anyu hívására, már csak a hátát látom, és a rettentő torokszorítást, amit ez a kis-nagy emberke az én szívemben lelkemben okozott.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: