TemegEn

Ez a gyorsan változó világ, engem is elragadott, és észrevétlenül feladatok elé állított, amit aztán, nagy örömmel és érdeklődéssel kezdtem kutatgatni. Imádom a hivatásom,  bár már nyugdíjas lettem, azért a szívem állandóan erre vágyik és foglalkozik a témával.

Nincs csodálatosabb egy kis emberi teremtmény megfigyelésénél.

Minden nő erre vágyik, hogy a saját alkotását szeretetével, figyelmével, minden érzékével, egy ilyen kis csodát a szívére szorítva ölelgethesse, és figyelmével elhalmozza.  Ilyennek lettünk teremtve, és minden igyekezetünkkel megpróbáljuk ezt a csodát a férfiakkal, az apákkal is ezt az érzést megosztani.

Az európai kultúrák, nagy volumenében hasonló felfogásban nevelik a gyerekeket, bár ez a gyorsított iram, itt is változásokra kényszeríti a társadalmat. Megfigyeléseim szerint sajnos a technika nagyon befolyásolja az életünket, ami nem biztos, hogy a javunkra válik.  Sajnos a gyerekek isszák ennek is a levét.

Nagyon sajnálom ezeket a kis csodákat, akik ránk vannak bízva, hogy legjobb tudásunk szerint megmutassuk nekik a világot, hogy aztán ebben Ők majd tanuljanak, eligazodjanak és a legjobb szándéktól vezetve, a legszebb jövő felé vezessék majd földünket, világunkat.

A feladatom, hogy megvizsgáljam, melyik földi területen, milyen tiszteletben tartják ezeket a jövőt teremtő utódainkat.

.Tehát, szólj hozzá, hogy neked milyen tapasztalataid vannak????

Téged hogy neveltek???

A különböző földrajzi területek között hatalmas különbségek vannak, hogyan lehet a szeretet eszközeivel segíteni Őket???

Sajnos most a családok is válságban vannak, mert mindenki a saját identitás tudatának a keresésével van elfoglalva, és a gyerekek kicsit nehezen igazodnak el ebben a káoszban.

Szerintem, csak akkor tudunk egymáson és a gyerekeinken, a következő nemzedéken segíteni, ha a lelkünket tisztába tesszük, és a saját boldogulásunk útját megmutatjuk nekik. A szülőknek kell a saját maguk elismerését, szeretetét megtalálni, ahhoz, hogy azt mutatni is tudják a környezetüknek.

Szerintem a világ most az ilyen  gondolkodás felé halad, és ebben az acsargó világban csak ilyen felszabadítás hozhat változást.

Kutatásom erre irányul, hol milyen nevelési szokások vannak ???

Nagyon örülnék, ha lenne a sok távol élő magyar testvér, szülő, barát és rokon, között aki a tapasztalatait megosztaná itt velem.

Tudom, hogy minden földrészen, más szokások vannak.

Ezeket összegyülytve, egy kicsit megismerve, jobban eltudnánk fogadni a számunkra idegen kultúrák szokásait.  Azt gondolom, hogy ha ezeket kicsit megismerjük, az már a közeledés lehetőségét is megteremti.

Nos nézzük meg, hogy hol, hogyan, ki neveli a 1-8 éves gyerekeket.

Lány ismerőseim komoly dilemma előtt állnak.  Hiába szeretnének vállalni kisbabát, nincs hozzá társ, pár, partner, akivel ezt a felemelő feladatot végig vihetik, ez a lányokat megtorpanásra készteti.

A fiúk, férfiak, félnek a felelősséget vállalni és boldoggá tenni egy társat egy gyereket, gyerekeket.

Látom, hogy a férfiak nem tudnak mit kezdeni az elvárásokkal.

Minden nő mást vár el tőlük.

Identitásukat nincs módjuk kellően kifejleszteni, aztán a gyakorlatban megélni, mert nincs rá példájuk.

A családban a nők nevelnek, így a felnövekvő fiúk nem kapnak mintát az együttélés szokásairól.  Az igazi férfias feladatokról, és a családi pozíciókról.

Amíg a család mint elismert társadalmi funkció, nem kapja meg az elismerést a támogatottságot, mint a társadalom legfontosabb tartó eleme, addig ez az alap nagyon ingatag és bizonytalan lesz.

A médiáknak sürgősen ezzel a problémával kellene foglalkozni és központi kérdéssé tenni.

Hmmmm,  mindenki bezárkózik aprócska világába.  Aztán gyanakodva figyel, mi is történik körülötte???  A félelem zárja be, és az tartja fogva is.

Reggel. Csupa álmosság, nyűgös a kelés. Még az ágyban tornázunk, fészkelődünk egy kicsit.  Aztán lassan elindul a nap.  Mindenki teszi a dolgát, fogmosás, öltözés…  kutyánk kaparja az ajtót, reagál a serte-perte mozgolódásra, nem akar lemaradni a gyorsított programról.  Persze kinn már nem olyan sürgős neki… akkor már ráér nézelődni, nem érdekli, hogy gyorsul az idő…  aztán eszébe jut, hogy a tálja, hátha már megtelt, és ezerrel rohan hogy felfalja a tartalmát… csalódott, mert még üres.  Sürög forog a lábam körül, jelezve, hogy hirtelen az éhség felgyorsította a mozgását.  Akkor már a kis herceg is utrakész szerkóban elém áll és sürgető mozdulatokkal, keresi a zsebét, kis kezét belegyömöszöli, és  ökölbe szorított kezét elém tartja. Én meg nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra. Mosolyogva, felhúzott szemöldökkel mondja: Mama hoztam az ölelésemet, és kinyitja a kis kezét és megölel. Aztán jön a következő csalafintaság, nevetve, kacéran, mondja, a másik zsebemben hoztam a puszikat neked…  és megkaptam.   Anyukája sürgetésére, még egy varázslat következik, és a két kezét elém tartva nagy komolysággal mondja itt a szívem, vigyázz rá. Húúú ez aztán az ajándék.  Teljesen elképedek  ezeknek a szavaknak a jelentésétől.  Nyeldesem a könnyeimet, erősen birkózom velük, és már nincs itt, elszaladt,  anyu hívására, már csak a hátát látom, és a rettentő torokszorítást, amit ez a kis-nagy emberke az én szívemben lelkemben okozott.

Azt gondolom, hogy csak a saját példámat és a tapasztalataimat próbálom itt összegezni, mert mindenkinek más erről a meglátása.

Egy tiszta szívű kisgyerek nagy lélekkel és kíváncsisággal jön erre a világra.  Természetes, hogy a szülei az elsődleges példák a számára.  Ezeket a tanulni való mintákat először az energiákon keresztül érzékeli.  Nem érti a szavakat, de nagyszerűen eligazodik a hangok színes kifejező eszközei között.  Érzi és megnyugszik a kellemes beszédtől, a lágy zenétől… és a különböző hangok eligazítják a kis világában.  Nagyszerűen megtudja különböztetni a hangok rezgéséből a számára kellemeset és a kellemetlent.  Már az anyuka pocakjában érzékeli azokat a hatásokat, amik számára kellemesek és amik nem.   Ebben a kinti világban ezekre megfelelően tud reagálni is… nagyon sok kifejezési módot tud Ő is használni, és ezek egyre bővülnek a növekedésével.   Attól lesz egy család kerek, egész, ha a szülök harmóniája, az egymáshoz való viszonya kiegyensúlyozott és kommunikatív.  Amikor minden témát meg tudnak beszélni.  Szerintem a családot ez határozza igazán meg, és nem a papírok…

Amikor két ember harmóniájából megszületik a csoda, az élet folytatása, akkor kell nagyon összehangolódniuk.  Itt válik eggyé a két ember igazi feladata.  Ezeket a rezgéseket, gondolat mintákat érzékeli a magzat és aztán az anyagi síkon ezek az energiák megvalósulnak.  Ez itt most persze csak egy álom,

A megvalósuláshoz megfelelően érett párokra lenne szükség.

Valahogy a lányok kicsit érettebbek, de a fiúkkal, ott a probléma, hogy nem kapnak ő maguk sem mintát, amit követhetnének.  Eltűntek az igazi jó apák.

A fiú gyerekek neveltetéséből is egyre jobban kivonják magukat a férfiak… persze lehet, hogy még néhány játékra kaphatóak… de ez egy életfeladat megtanulásához nagyon kevés.  Sajnálom Őket is mert megfosztják magukat attól a csodától, ami egy felnövekvő gyerekkel együtt jár. Csak súrolják a figyelmükkel a fejlődést és ezt a gyerekek kristály tisztán érzékelik. Sajnos ezt a hiányt az anyák, akik szintén küzdenek a figyelem hiánnyal… nem tudják pótolni.  Minden ember szeretet-éhséggel küzd..   a gyerekek ezt tisztán érzékelik, és  életfeladatuknak megfelelően,  próbálják szüleiket  az igazi tiszta érzelmek felé vezetni.  Sajnos a szülők ezt nem nagyon értik.  Inkább hatalmi harcot kezdenek ezekkel az őszinte gyermeki megnyilvánulásokkal.  Nos mitől is lesz egy férfi jó apa???  Ha teljes figyelmével a gyerek felé fordul.   Megteremti a biztonságos és szeretettel  teli légkört…  ha beszélget a gyerekkel, az anyukával és nem teher a számára a gondolatok megosztása.  Nagy hibát követ el az a férfi, aki ezeket a meghitt, bensőséges pillanatokat nem éli meg teljes egész lényével,  mert saját magát is megfosztja ezektől a hangulatoktól. Az a gyerek, aki ilyen légkörben nevelkedik, nagyon erős szálakat kap a családtól, a szülőktől, és tud belőle a saját élete alakításához építkezni.  Ezek a tiszta szívű gyerekek erre sarkallják a szülőket, csak figyelni kell az őszinte érzelmeikre.

Milyen csodálatos lenne, ha ez valóra válna…

Manapság  sok cég (professionál…) erőlteti azt a nyugati mintát, ami lehet, hogy Amerikában működik, de itt nálunk, kis fertályunkon, bizony nem. Ott valóban működőképes lehet, a földrajzi távolságok miatt. Ott valóban elképzelhető, hogy kiemelt munkakörökre a pályázó más államokból vállalja az odatelepülést, a család átköltöztetését.  De hát, kiemelt munkakör nagyon kevés van ott is.    Ott sem pályáznak a bolti eladók, az autószerelők, a fogtechnikusok, vagy a villany szerelők…  ezt ránk akarják azok erőltetni, akik ezzel a pályáztatással foglalkoznak. Nálunk, ebben a gyönyörű és nagy hagyományokkal rendelkező kis hazánkban, ezek az amerikás módszerek nem működnek!  Nekünk meg vannak az ismerőseink, a kapcsolatrendszerünk, ami eddig nagyon jól működött, amíg ezek az emberhalászok, el nem kezdték az aknamunkájukat  és meg akarnak minket győzni, arról, hogy nélkülük nem működik az álláskeresés.  Nálunk csak az működik, amikor hagyjuk, hogy a mi megszokott, régi ismeretrendszerünk dolgozzon.  Akkor tudunk helyesen  működni, dolgozni, ha használjuk a régi kapcsolatainkat, az intuitív sugallatainkat, ha a ismerőseink segítő szándékára tudunk támaszkodni. Ebben az összefogás segítő erejére támaszkodjunk.

Emlékszem, hogy valamikor a BKV a MÁV és hasonló nagy szolgáltatók, milyen biztos munkahelyet, megélhetést, sőt egzisztenciát jelentett egy alkalmazottnak.  Sok munkahelyet teremtettek.  Voltak kalauzok, gyerekként mindig csodáltam a lyukasztóját,  rángatta a szíjat, amivel csengetett a vezetőnek, hogy indulhat.  Amikor a kispesti Honvéd pályán a csapatnak mérkőzése volt, akkor bizony a kalauz is csak lapjában próbált a szíj alatt maradni, hogy tovább csengesse a villamost, mert még a lépcsőkön, meg a hátulján, és a tetejébe kapaszkodva is lógtak róla a szurkolók. Ilyenkor bizony lassabban ment a vezető, mert vigyázott a szurkolókra.  Akkor valahogy még működött a közösségi szellem, nem a jegykezelés volt a legfontosabb, mert még a kalauz is a drukkereket segítette, mosolyogva évődtek egymással.  A buszokon akkor is egy ajtónál volt a felszállás, mellette ült a kalauz, és adogatta a felszállóknak a jegyeket.  Hangosan kérte az utazókat, hogy adjanak helyet egy kismamának, vagy nehezen mozgó öregnek.  A vezetőnek olyan fülkéje volt, ahol ketten ülhettek, és váltották egymást kanyaronként.  Kicsit döcögős, kicsit csattogós, de a célnak nagyon jól megfelelt.

A földalatti, egy csodavilág volt gyerekként a számomra. Már eleve a csodálatosan patinás várók elvarázsoltak. Nagyon igényesen, szépen voltak kialakítva a fa kazettás oldalak, a mívesen munkált vastraverzek, a gyönyörű fénnyel csillogó csempével burkolt falak…  Középen ült a jegyet árusító alkalmazott egy szépen kivitelezett kalitkában… mindnek volt valami kedves bája, valami harmóniát sugárzó energiája.

Így most visszagondolva, lehet, hogy ez nem volt ennyire idilli, de valahogy mindenki lelkesen és  öntudattal végezte a dolgát.  Akkor abban a tudatban éltek, hogy fontos a munkájuk… nem csak a vállalat, hanem az emberek számára…

Akkor a vasúton még nem volt számozott ülőhely, csak felszálltunk és megkérdeztük: szabad ez a hely?? és leülve, máris beszédbe elegyedtünk.  Hosszan tartó vonatozásokat néhányan  kártyázással, színesítették.  Végig járta a vonatot a mozgóárus, mindenféle finomságot, meg csecsebecsét árulva…  senki sem igazoltatta, vagy büntette, vagy tiltotta le mert nincs napra szóló tisztiorvosi engedélye.  Egyszerűbb és toleránsabb volt mindenki.   Megtalálta mindenki a boldogulását, nem a mások büntetésében, hanem a saját ötletek megvalósításában.

A mozikban is volt perecárus, aki cukorkát is árult.  Ez is egy kis munkát és keresetet biztosított a megélhetéséhez. A moziban a híradó után, rövidke műsort is lehetett látni, akrobaták, vagy zsonglőrök, vagy mágusok adtak rövidke ízelítőt a közönségnek. Igaz akkor még voltak mozik, és tömve voltak, 3 előadás volt egy este, és gyakran kellett a következő vetítést megvárni…

Most nosztalgiáztam kicsit.

Az elnevezésben, benne van a rend-etlenség. Amikor ezt érzékeljük, késztetést érzünk, a rend csinálásra.  Sokféle rend és az ellentéte a káosz létezik.  Csodálatos szakrális a mi nyelvünk, mert minden kifejezés magában foglalja a jelentésen kívül, a magyarázatot is.  Gyakran tapasztalom, a magam körüli rend-etlenséget, ami ugye a rend hiányát tükrözi.  Amikor a napjaimat sok olyan felzaklató esemény éri, aminél nem találom a helyes utat, vagy megoldást.  Ilyenkor, sajnos a káosz uralkodik el rajtam, a gondolataimban, a hangulatomban, a környezetemhez való viszonyulásaimban.

Na akkor le kell üljek magammal, a helyzetet megbeszélni.

Általában, ezek a káoszok addig uralják az életemet, amíg ezek a magammal tárgyalások, kisimítják az összekuszálódott érzelmi szálakat.

Amint átgondolom, elemzem, értékelem a zagyvaságomat, akkor a történések fonalát visszagombolyítom, és megkeresem a kiinduló pontokat.

Sokféle rend van, az életünk minden területén… de igazán arra a rend-re van szükségünk ami a szívünkben uralkodik. Akkor érzek rendet magamban, ha a szeretteim jól érzik magukat, ha én magam békében és biztonságban érzem magam közöttük. Ha a környezetem rend-be van téve, ha az anyagi helyzetem rendeződik, és a város, a biztonságot tudja nyújtani.  Mire való az őrség??

Szerintem őrséget ott kell teljesíteni, ahol a rend megzavarása várható.  Jó lenne, ha azt a néhány garázda, erőművészt becsuknák, és a békés polgárok élhetnék  normális életüket.  Bár a mai világban, tudom, hogy ez csak egy vágyálom… de majd a dolgok kiforrják magukat és minden rend-eződik.

Mit meg nem teszünk egy kis figyelemért, pláne egy kis szeretetért, ölelésért… még a szexre is hajlandóak vagyunk…

Pedig ez csak egy kis alamizsna, odavetett néhány szó, és mégis a zsigereinkben van, hogy igényeljük, vágyunk rá… és hajt bennünket ez az érzés valaminek a keresésére. A baj az, hogy akitől várjuk és kapni akarjuk, az is ilyen hiánnyal küzd.  A csonka apátlan család, ahol csak az anya nevel néhány fiú gyereket, soha sem lesznek kész apai, vagy férj-i minták… mert nem volt ebben tapasztalatuk.  Amikor egy nő minden erejével küzd, hogy együtt maradjon a család, akkor a gyerekek nem kapnak igazi család mintát, mert ez a kényszerből együtt élést a gyerekek finom csápjaikkal teljesen tisztán veszik, és  az őszintétlenség árulkodó nyomait tisztán látják.  Azt is érzékelik, hogy anyuka, mennyire elnéző és toleráns az uralkodó apa felé, és a gyerek látja a tehetetlenségét. A családban nincs oszlopos támasz, akikben bízni lehet, aki a család biztonságát nyújtja. Milyen felnőttek, milyen társak és milyen apák válnak ezekből a gyerekekből.  A felnövekvő lányok sem kapnak életre szóló pozitív példát, így nagyon nehéz egy társadalmat, hosszú távra tervezni…

Muszáj megfogalmaznom a gondolataimat, mert ha nem teszem meg, összekuszálódnak, és magam is összezavarodom.

Régen erre használták a papot, Ámerikában meg a pszichiátert..  de ez nekem elég lesz.  Végül is csak a saját benső képanyagomat szeretném kicsit tisztábbá tenni.

A gondolataim a férfi és nő léte körül forog, ami mindenki számára természetes és soha sem egyforma, és soha sem állandó, és soha sem egyszerű.

Talán pont ezért nagyon színes és sokrétű.  Mindenki másként látja, és éli meg a kapcsolatokat.  Ha megkérdezed az egyik felet, teljesen mást fog mondani, mint a másik.  Tehát ez a sokszínűség alapja.

Most ismerkedem ezzel a műfajjal, és kíváncsi vagyok, hogy hogyan fogom tudni ezt a fejlődésem és gondolataim tisztázására használni…  na ezért kezdtem ebbe bele.